Kedves Barátaim, Kedves Támogatóim, Kedves Kollégáim!
Nem tudom és nem is akarom titkolni, mennyire megható dolog ma itt lenni. Éppen itt és éppen most. Éppen itt, alig három saroknyira attól a Nyárfa utcai háztól, ahol az életem első huszonhét évét leéltem. Ahol a szüleim ma is élnek és ahol, remélem, még nagyon sokáig élnek jó egészségben, boldogságban. Majdnem mindent nekik köszönhetek. „Majdnem”, mondom, mert az életem második, remélem, még sokáig tartó fejezetét annak az embernek köszönhetem, aki annak idején az elköltözésem legfőbb oka is volt. A feleségemnek, Zitának.
Nem tudom, hogy az elmúlt 20 évben mondtam-e elégszer, mennyire hálás vagyok a Jóistennek, hogy találkozhattam veled. Köszönöm a mögöttünk lévő időt és köszönöm az előttünk állót is!
Megható tehát itt lenni, és megható most lenni itt. A pályafutásom egyik legnehezebb és legfontosabb csatája előtt állok. Kereken 20 éve történt ugyanis, hogy Rapcsák András váratlanul itt hagyott bennünket, űrt hagyva maga után nemcsak sokunk szívében, de a város és a térség életében, sőt, a magyar közéletben is. Nem az volt a kérdés 20 évvel ezelőtt, hogy lesz-e bárki, aki a helyébe tud lépni, aki pótolni tudja őt. Mert tudtuk, hogy az nem lehetséges. Az volt a kérdés, hogy lesz-e valaki, aki megpróbálja folytatni az ő városépítő munkáját. Fel sem merült bennem, hogy ne jelentkezzem a feladatra, hiszen Rapcsák András legközelibb munkatársa voltam.
A Fidesz akkori vezetője, Pokorni Zoltán 2002. február 12-én eljött ide, Hódmezővásárhelyre, szinte napra pontosan 20 évvel ezelőtt és a választópolgárok bizalmába ajánlott. Nem is olyan messze történt ez, a Fekete Sas nagytermében. Ha körülnézek, most is sok olyan arcot látok, akik akkor is ott voltak a teremben. Nekem ez is annak a jele, hogy milyen hűségesek vagyunk egymáshoz és a városunkhoz. Köszönöm nektek is ezt a 20 évet!
Az a Fekete Sas-béli esemény volt a kezdőpontja a képviselői munkámnak. Annak a munkának, amelyet kereken két évtizede igyekszem az itt élők hasznára végezni. Ez bizony hosszú idő. Ennyi idő alatt alaposan ki lehet ismerni egymást. Nekem a térséget, a térségben élőknek pedig engem, a munkámat, a hibáimat, az erényeimet.
Mi újat tudnék mondani magamról egy ilyen hosszú és hűséges kapcsolat után? Az alföldiek, vásárhelyiek, makóiak tudják, hogy nem én voltam, és nem én leszek a magyar történelem legcukibb képviselője. Tudom én is. Nincs behízelgő stílusom. Néha bizony hegyeseket mondok. (Bár, az még mindig jobb, mintha hegyeseket köpnék a maszkomba, ahogy az ma divat.) Volt, hogy megbántottam valakit. Volt, hogy hibáztam. Volt, hogy rosszul fogalmaztam. Volt az a kritikus húsz másodperc, ami mindig kísérteni fog. És az ellenfeleim sosem lesznek restek, hogy újra meg újra lejátsszák, és a fejemre olvassák. Megérdemeltem és tanultam belőle. Egy politikus fogalmazzon kétszer olyan óvatosan, egy közszereplő viselkedjen kétszer annyi odafigyeléssel.
Nekem azonban a tetszésnél fontosabb, hogy hasznára tudjak lenni az itt élőknek. Hasznára tudtam lenni Hódmezővásárhelynek és Makónak, és még több mint egy tucat alföldi településnek. Hasznára egész közösségeknek, de olykor konkrét családoknak, embereknek és mindenkinek. Aki hozzám fordult, számíthatott a segítségemre.
Biztos jó lehet megváltónak lenni. Lájkbajnoknak és üstökösnek! De én nem erre gyúrtam sosem. Most sem erre gyúrok. A hamis megváltók előbb-utóbb úgyis lebuknak. Az üstökösök pedig, amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűnnek. Egy gyakorlatias, egy megvalósító, egy cselekvő emberre viszont mindig szükség van. Egy szívós érdekérvényesítőre, egy jégtörőre, aki Duracell-nyusziként megy előre, amíg nincs meg a támogatás, amíg nem épül fel a bölcsőde, az egészségház, a könyvtár, az út, a csatorna vagy a vasútvillamos.
Ezért nem volt kérdés számomra, hogy csináljam-e tovább is. Csinálom tovább!
Tisztelt Választópolgártársaim!
Köszönettel és alázattal elfogadom a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség jelölését! Elindulok hatodszor is a választáson, hogy ismét én képviselhessem Csongrád-Csanád 4-es számú választókerületének településeit, lakóit és vállalkozásait a magyar ország házában, a Magyar Országgyűlésben!
Kedves Barátaim!
Ez volna a fő ok, amiért ma összejöttünk. Mi a konkrét oka ennek a találkozónak, amely tulajdonképpen munkaértekezlet, hiszen a segítőink, támogatóink vannak itt többségben. Ma egymással találkozunk, hogy holnaptól felkészülten és elszántan találkozzunk a választópolgárokkal. Szombattól én is az utcákat járom, Algyőn és Kiszomboron kezdek és a választókerület minden településére elmegyek.
Kedves Barátaim!
2022 tavaszára sokan elbizonytalanodtak az országban, mert egy hatalmas – külföldről is támogatott – gépezet tudatosan elbizonytalanít nagyon sok magyar embert. Kemény küzdelmet kell folytatnunk azért, hogy meggyőzzünk mindenkit: Április 3-án ne hagyják kiénekelni a sajtot a szájukból. Ne szavazzanak a saját érdekeik ellenében vagy ne hagyják magukat távol tartani a szavazóurnáktól.
Ebben a küzdelemben mindenkire szükség lesz. Mindannyiunk szívére és eszére, ami hitet és érveket ad a folytatáshoz. Mindannyiunk lábára, amivel végig járjuk az utcákat és a lépcsőházakat, amival a piacon vagy a pultok mögött állunk. Szükség lesz mindannyiunk kezére, amivel kopogtatunk az ismerősökhöz és az ismeretlenekhez. Szükség lesz a harciasságunkra, amivel megvédjük magunkat és az igazunkat és a hazánkat. Szükség lesz a béketűrésünkre, amivel ellenállunk a provokátoroknak, azoknak, akik bántani akarnak. Szükség lesz a hitünkre és a meggyőződésünkre. Szükségünk lesz egymásra, Magyarországnak szüksége van ránk: a jobboldalra. Arra, hogy előre menjünk, ne pedig hátra.
Tisztelt Választóim!
Mostanában gyakran megkapom a kérdést: miért indulok egyéniben? Miért nem listán veszek részt a választáson, mint sokan mások. Nem lep meg a kérdés. Az emberek megszokták, hogy bizonyos politikai karrier után sok kollégám csak listán szerepel és amolyan országos politikusként tekint magára, nem pedig mezei képviselőként, ahogy Pesten mondják lesajnálóan. Igaz, hogy a politikai pályámon sok poszton kipróbálhattam már magam. Voltam polgármester, államtitkár és miniszter, voltam frakcióvezető és bizottsági elnök. És szerencsére egyikben sem hoztam szégyent a városomra, a szülőföldemre, a politikai közösségemre és a családomra. Tényleg voltam én már sok minden, csak akasztott ember nem, ahogy mondani szokás. Bár ahogy hallom, a Márki úr szorgalmazná ezt is.
A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy több mint két évtizede én képviselhetem a szülőföldemet az országgyűlésben. Nekem ez önmagában is elégséges érv, hogy mezei képviselőkéntfolytassam. Egy konkrét választókerületért, a szülőföldem 19 településéért dolgozhassak. Számomra ugyanis ez nem száműzetés vagy lefokozás, hanem a politika legszebb része. Ha valaki ezzel a mezei képviselőzéssel akart megsérteni, azt alaposan benézte.
Szeretem és becsülöm a munkámat. És bevallom, mindig irigykedve csodáltam azokat, akik hétköznapi tapasztalat nélkül akartak, mertek egy országot irányítani, magasra törni. A politikusoknak szerintem nem lenézniük és menekülniük kellene a terepmunkától, hanem keresniük a lehetőségét. Igaz ez minden választókerületre, a valóság minden helyi darabkájára. De kétszeresen igaz ez a vidéki Magyarországra. Arra a falusi vagy kisvárosi valóságra, amely a pesti politikai vitákban, az országos tévék műsoraiban meg sem jelenik. Legfeljebb lenéző paródiaként. Valahogy úgy, ahogy a Márki úr gondolkodásában.
Valami elbillent, félrecsúszott ebben az országban az elmúlt 30 vagy talán az elmúlt 100 évben. Hiszen a vidéken élők vannak többen. Mégis: ma, a vidéken élőké a legnagyobb kisebbség Magyarországon. Ez tanulság a politika mindkét felének. A baloldal messiásának ideje volna megértenie: a vidék – például Hódmezővásárhely – nem dobbantó. Az itt élők pedig nem kampányaktivisták vagy ingyenstatiszták. Ez itt egy működtetésre és fejlesztésre váró város. Itt füvet és gazt kell nyírni, nem birkákat legeltetni. Itt utat kell felújítani, de nem azt, amelyik már fel van újítva, hiába jött jól a sógornak. Itt közétkeztetést kell biztosítani, nem fogyókúrára fogni a népet. Pláne azokat, akiknek nagy szüksége volna megfizethető meleg ételre. Itt könyvtárat kell építeni és gimnáziumot felújítani, nem pedig bénaságból vagy szándékosan elbukni a kiharcolt forrásokat. Itt támogatni kell a kórházat, nem pedig szívatni. Itt takarékoskodni kell a közpénzzel, nem fölösleges haveri buszjáratokra elszórni. Még akkor se, ha az a haver adja a fuvart a kampánykörúthoz.
És itt emberek élnek, nem aktivisták. Családok, vállalkozók, polgárok és parasztemberek. Bal- és jobboldaliak, fiatalok és idősek, fogyatékkal élők, iskolázottak és iskolázatlanok is. Sokféle ember. Egyvalami mégis közös bennünk. Mindannyian szeretjük a városunkat és mindannyian érdekeltek vagyunk a fejlődésében.
Mi, vásárhelyiek mindig tudtunk vitatkozni… Szenvedélyért se kellett soha a szomszédba mennünk. De a sorsközösségünk mindig szabott egy határt a vitáinknak és a konfliktusainknak. Évtizedek teltek el úgy ebben a városban, hogy végül mindig szót értettünk egymással. Hogy képesek voltunk jobban szeretni a várost, mint utálni egymást. Erre 2018-ban jött egy önjelölt megváltó, aki felrúgta ezt a hagyományt…
Aki szándékosan megosztja, polgárháborúba kergeti ezt a közösséget. Aki folyamatosan uszítja Hódmezővásárhely egyik felét a másikra – mindezt ráadásul a krisztusi szeretet nevében. Aki direkt visszahúzza a várost, hogy aztán álszent módon a kormányra mutogathasson, mondván, „Orbán Viktor bünteti Hódmezővásárhelyet, mert a lakói baloldali jelöltre mertek szavazni!”
Van egy hírem a számára. Ez a város korábban még ellenzékből is tudott fejlődni. Sőt, ez a város most is tudna fejlődni, ha a polgármestere nem szabotőre és ellendrukkere volna a fejlődésnek. Vagy legalább egy kicsit is konyítana a dolgához.
Üzenet mindez az ellenzéki szavazóknak is. Nem mindegy, hogy valaki kihasználni akarja a vidéket vagy a hasznára lenni. Mert itt az előbbi történik: „Márki-Zay csak fölfele, Hódmezővásárhely meg csak lefele.” Tanuljátok meg és jegyezzétek meg: „Márki-Zay csak fölfele, Hódmezővásárhely meg csak lefele.” Ez az elmúlt 3 év bizonyítványa. Így lett éllovasból sereghajtó ez a város. Ezt tette velünk a szájhős, szélhámos és megosztó politika, amit a messiás most az egész országra rá akar szabadítani.
De a politika eltávolodása a hétköznapi valóságtól üzenet és tanulság nekünk is, kormánypárti politikusoknak. Nem elég vidéki származásúnak lenni, vidékpártinak is kell lenni. Mindennapi kapcsolatban kell maradni a vidékkel, a hétköznapi valósággal. Nekem akkor is Hódmezővásárhely, Zsoldos utca 9. volt és marad a lakcímem, ha épp Budapesten járok. Mert én reggelente innen indulok el és ide térek vissza, eddig is, ezután is. Nekem ez a vidék nemcsak rajtvonal, hanem a cél is.
Kedves Barátaim! Tisztelt Harcostársaim!
A közelmúltban felmerült egy furcsa kérdés a magyar közéletben. Jobboldali-e egy politikus attól, hogy azt mondja magáról? Elég-e ehhez az, hogy sok gyereke van. Hogy minden percben elmondja, ő akkora keresztény, hogy ahhoz képest ministránsfiú a pápa. Annál is inkább, mert ennek a messiásnak már apostolai és is vannak. Ezt is tudjuk a saját közléséből: Londonból, 2022. január 26-ról.
Visszatérve a kérdésre: elég-e a jobboldalisághoz, hogy egy politikus ezeket hangoztatja magáról?
Van, aki elbizonytalanodott ezen a téren. Először Hódmezővásárhelyen, aztán most az országban. Márpedig ezen a választáson sok múlik majd a bizonytalan polgártársainkon. Pedig nem olyan nehéz ebben igazságot tenni. Van egy nagyon egyszerű próba, amivel el lehet dönteni, hogy nemzeti-konzervatív vagy baloldali politikusról van-e szó.
Elég hozzá a politika 5 alapelemét, 5 tartópillérét megvizsgálni. Vegyük most ezeket sorra.
Elsőre. Hogyan vélekedik a nemzeti függetlenség, illetve a szuverenitás kérdéséről? Erős magyar államot akar-e, amely képes befolyásolni határon innen és túl a magyarok sorsát? Vagy Európai Egyesült Államokat akar, amelynek csupán szövetségi tartománya az ország?
Másodszor. Hogyan vélekedik az adórendszerről? Munkaalapú adórendszert akar-e, amely több pénzt hagy annál, aki dolgozik vagy inkább segélyalapút?
Harmadjára. Mit gondol a családok támogatásáról? Ad-e nekik adóvisszatérítést, otthonteremtési támogatást. Épít-e nekik bölcsődéket, óvodákat országszerte vagy a vidékieket inkább bezárja. Rezsicsökkentést és élelmiszer-árstopot dolgoz-e ki a védelmükre, a családok megóvására, vagy inkább megszorításokkal kedveskedik nekik?
Negyedjére. A nyugdíjasok kérdése. Vajon a nemzet részének tekinti-e őket, akiknek jár egy rész a gazdaság növekedéséből, ezért nyugdíjprémiumot ad nekik. Vagy inkább még a 13. havi nyugdíjukat is elveszi?
Ötödjére. Népességfogyás. Mi az adott politikus válasza erre a kihívásra? A határok megnyitása, hátha néhány nemzedék alatt magyarrá válnak a más kultúrájú és szokású bevándorlók. Vagy a gyermekvállalás támogatása. És a határontúli magyarok támogatása a szülőföldjükön. És – erről az indokoltnál sokkal kevesebb szó esik – a magyarországi cigányság felemelésének támogatása. Hiszen az országban és ebben a választókörzetben is a magyar romák tízezrei élnek kilátástalanságban. Mintha bevándorlók lennének a saját hazájukban, pedig évszázadok óta együtt élünk egymással, és vegyük észre, ők is a magyar nemzet részei.
Vajon nem volna-e bölcsebb és becsületesebb előbb a magyar cigányság támogatásra szoruló részét integrálni, a bennük rejlő tudást, tehetséget és teljesítményt kiaknázni mindannyiunk érdekében, mielőtt észak-afrikai meg ázsiai migránsok betelepítéséről fantáziálgatna itt bárki?!
Ja, és ha valamelyikőtöknek nem volna elég ez az öt világos pillér, van egy bónuszpontom. A magyar politika PCR-tesztjét ajánlom. Ehhez jó mélyre kell nyúlni…
A PCR teszt neve: Gyurcsány. Ellene küzd, vagy vele és érte?
Aki mindenhol a balliberális választ adja, de közben jobboldalinak mondja magát, az nem jobboldali, hanem szélhámos. Nem jobb, mint egy unokázós csaló, aki idős emberekhez csönget be, hogy szívhez szóló hazugsággal szerezze meg az értékeiket, ebben az esetben a szavazatukat. Az ilyennek nem ajtót kell nyitni, hanem még a lépcsőházból is ki kell zavarni, nem beszélve a városról.
Kedves Barátaim!
Miért kell küzdenünk a folytatás jogáért? Miért fontos, hogy mi győzzünk? Két okból. Az eredmények és a veszélyek miatt.
Ami az előbbit illeti. Lépjünk egyet hátrébb, nézzünk a választókerületre és a munkánkra egy kicsit távolabbról. Úgy harminc év távlatából. Mi is volt az eredeti cél? Miért is csináljuk ezt az egészet? Nagyon leegyszerűsítve a rendszerváltásért. Azért, hogy a Dél-Alföldön ugyanolyan jó legyen élni, mint Ausztriában, Burgenlandban. Elértük mára ezt az életminőséget? Bolond, aki azt mondja, hogy igen. Sikerült valamennyit ledolgozni a lemaradásunkból? Sőt, nem is egyszerűen valamennyit, hanem többet, mint az ország sok más falva, községe, kisvárosa? Hazudik, aki azt mondja, hogy nem. Ez az egyik ok tehát. Hogy nem vagyunk még készen. Be kell fejezni, amit közösen elkezdtünk.
Persze egy demokráciában, egy jól működő politikai versenyben jogosan merül fel a kérdés, más vajon be tudná-e befejezni helyettünk ezt a munkát? A rövid válasz az, hogy igen. Elvileg be tudná. A hosszabb válasz viszont az, hogy gyakorlatilag azonban nem tudja. Mert nem is akarja. Mert nem ezt akarja, hanem valami egészen mást. Ennek az egésznek a szöges ellentétét. És éppen ez a másik ok, amiért küzdenünk kell a folytatásért. A gyurcsányista baloldal a vidéket nem lehetőségnek, hanem tehernek tartja, megtakarítható költségsornak a büdzsében. Ők a régi dolgok feladásában hisznek.
Nemzetállam? Nemzeti szuverenitás? Gyurcsányéknál lejárt szavatosságú fogalmak. Nem kell önálló magyar állam, döntsenek csak Brüsszelben a határok, az adók vagy épp az oktatás és az egészségügy – pontosabban a közegészségügyet Gyurcsányéknál felváltó magánegészségügy – kérdéseiben.
Falu? Vidék? Nemzeti mezőgazdaság? Gyurcsányéknál szintén nem kell. Túl sokba kerül, túl bonyolult, túl sokféle hagyomány, túl sok identitás. Merő kuruckodás az egész. Költözzön mindenki városba, minél nagyobba, legyen mindenki egyforma. Egy ilyen egységes rendszert könnyebb irányítani és könnyebb vele profitot csinálni és nekik könnyebb vele pénzt keresni.
Ez az ellenzék gondolkodása. És ez nem valami utópia vagy rémhírterjesztés. Ez tapasztalat. Ez a mi közös tapasztalatunk Vásárhelyen és Makón. És nem is olyan régi. 2010 előtt nekünk is élőlánccal kellett megvédenünk a vásárhelyi és a makói kórházat. 2010 előtt nálunk sem új vasútvillamos épült, hanem vasútvonalakat zártak be és állomásokra tettek lakatot szerte a környéken. Soha ne feledjétek, hogy 2010 előtt nem elkerülő épült, hanem leállították a Szeged és Vásárhely közötti út négysávosítását. 2010 előtt a Dél-Alföldön nem iskolát újítottunk fel, hanem iskolák bezárása ellen tiltakoztunk. 2010 előtt nem agrárfordulatról beszéltünk, hanem gazdaellenes politikáról.
Igaz, ehhez Hódmezővásárhelyen nem kell 12 évet visszamenni. Itt 3 éve újra ez a politika van hatalmon. A Márki úr földadója gazdaellenes, mezőgazdaság ellenes, magyarélelmiszer-ellenes, igazi liberális tempó. Bár a Nyárfa utcában felénk azt mondják, jön Márki-Zay, újra kezdődik a kuláküldözés.
Ez az, amiről beszélek. A vidékellenesség veszélye. Ez a politika ugyanis sajnos „működik”. Amikor baloldali, liberális kormánya van az országnak, a falvak elnéptelenedése felgyorsul. Megindul a fiatalok elvándorlása, először a faluból a nagyvárosba. Aztán a nagyvárosból külföldre – a család meg tarthatja zoomon meg skype-on a kapcsolatot az unokákkal…
Mi, a nemzeti-polgári oldal képviselői, nem ilyennek akarjuk a szép új világot. Két okunk, két fontos érvünk is van arra, hogy a magyar vidéket, a vidéki életformát ne felszámoljuk, hanem felzárkóztassuk. Az egyik egy kulturális ok, de nyugodtan mondhatnám azt is, hogy lelki.
A vidéki, a kistelepülési – föld- és természetközeli – életmód a nemzeti identitásunk része. Hozzá tartozik a hagyományainkhoz, hozzátartozik a magyarságunkhoz.
De van egy gazdasági érvünk is. A vidék fejlesztése, a falvak, községek, kisvárosok életben tartása és fölvirágoztatása: befektetés, ami megtérül. Méghozzá megtérül az egész országnak. Paradox módon még a nagyvárosoknak is, főleg Budapestnek. Azért, mert a vidék a magyar növekedés, a magyar nemzetgazdaság – nem is annyira – rejtett tartaléka. Ziccer, ami még nincs kihasználva.
A baloldal kedvenc érve, hogy az ország GDP-jének tekintélyes része Budapesten termelődik, inkább betegségtünet, semmint érv, hogy ne változtassunk a fejlesztési pénzek elosztásán. Én azt mondom, változtassunk!
És már nem csak én mondom… Büszke vagyok rá, hogy meg tudtam győzni a Miniszterelnököt és a kormányt, hogy a következő évtizedben indítsunk történelmi léptékű, mintegy 9000 milliárd forintos agrár- és vidékfejlesztési programot. Ez háromszorosa annak, mint amit eddig a vidékre költöttünk.
Kedves Szövetségesek, Támogatók!
A kétezres években nemcsak a fiatalok kezdtek el felköltözni Budapestre, hanem a politikusok új nemzedéke is. Mindenki pesti akart lenni és félig-meddig az is lett. Ez a folyamat nem tesz jót nekünk, a jobboldalnak és végső soron az országnak sem. Meg kell állítanunk, meg kell fordítanunk ezt a folyamatot. A jó hír az, hogy a vidékpárti fordulattal elkezdtük.
Nekünk is köszönhető, mindenkinek, aki itt van a teremben, hogy a Fidesz Magyar Polgári Szövetségből nem veszett ki a gazdapárti, vidékpárti hagyomány. Ez a pártszövetség ma már teljes mellszélességgel a nemzeti élelmiszeripar, a magyar mezőgazdaság, a vidéki Magyarország mellett állt. Ez pedig hatalmas lehetőség. Mert ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy Magyarország legnagyobb és egyetlen kormányzóképes ereje velünk, dél-alföldiekkel együtt azt mondja: igen, most a vidék jön.
Most a vidéknek kell jönnie!
Ez pedig nagyon leegyszerűsítette, átláthatóbbá, majdnem fekete-fehérré teszi a választást április 3-án. Két világ, két filozófia, két ajánlat csap össze egymással. Az egyik azt mondja, hogy Magyarország legyen továbbra is Budapestország. A másik pedig azt, hogy több pénzt a vidéknek, több pénzt a vidéki embereknek.
A helyzet a következő, barátaim. Ha az ellenzék nyer, talán jobb lesz Budapestnek, és egészen biztos, hogy sokkal rosszabb lesz a vidéknek. Ha pedig Csongrád-Csanádban nyer az ellenzék, akkor csak Szegednek lesz jó, de rossz lesz Makónak, Hódmezővásárhelynek, Szentesnek, Csongrádnak és minden falunak.
Van ennél jobb ajánlat Magyarországnak. Mégpedig a miénk. Mi is az?
Hogy legyen jobb vidéken élni.
Trianon óta a legtöbb kormány nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Budapestországként működtessék a hazánkat. Az elmúlt 100 évben a fejlesztési források aránytalan része összpontosult a magyar fővárosban. Nálunk valóban minden út Rómába, pontosabban Budapestre és azon keresztül vezet: az infrastruktúránk éppúgy vízfejű, mint a gazdaságunk, az államigazgatásunk vagy épp az elitünk, ahogy erről már beszéltem róla.
Nem jól fektetünk be jövőnkbe, ha a következő évtizedben is így marad. Ha áprilistól nem szánunk arányaiban többet a magyar vidékre, mint a Budapestország támogatására. A nemzetgazdaság növekedésének tartaléka itt, a magyar vidéken van. Ezért olyan fejlesztési tervre van szükség, amely képes felzárkóztatni a vidéket az ország legfejlettebb részéhez.
De mit is jelent ez a felzárkóztatás? Mi az elérendő cél? Röviden az, hogy a polgári Magyarországot teremtsük meg vidéken is. Minden településen – minden magyartól legfeljebb 30 percnyi „járásra” – biztosítanunk kell mindazt, ami a polgári életminőséghez szükséges.
Tisztességes megélhetést kínáló munkalehetőséget.
Jó bölcsődét és óvodát, alsó- és felső tagozatos iskolát is, méghozzá tornateremmel és minden felszereléssel.
Alapszintű egészségügyi ellátást, háziorvosi praxisközösséget, sürgősségi és krónikusbeteg-szállítást. Makón és Vásárhelyen pedig kiváló kórházat.
Művelődési házat, könyvtárat, focipályát, a járási központban sportcsarnokot, uszodát is.
A vonzó szolgáltatásokat „közelebb hozó” infrastruktúrát és közlekedést.
Útépítést és vasútfejlesztést a szárnyvonal-bezárások helyett. Például meg kell építenünk a további tram-traineket!
Kedves Barátaim!
Az előttem szólók arról beszéltek, hogy mit sikerült együtt építenünk. Hogy miben hiszünk és hogyan akarunk boldogulni a szülőföldünkön. De arról is, hogy mit veszíthetünk, ha most hátra dőlünk. Hallgatva őket csak még jobban megerősödött bennem: nagyon is van miért harcolnunk, hiszen van mit veszítenünk, van mit megvédenünk.
Köszönöm nekik a kiállást és a bátorítást. Arra kérlek Benneteket, hogy róluk vegyetek példát, az ő kiállásukból merítsetek erőt, mert nektek is ugyanígy kell majd kiállnotok magatokért, egymásért és mindannyiunkért. Talán nem kamerák előtt és közönség előtt, „csak” egy-egy utcafórumon, lépcsőházban vagy piaci beszélgetésben, de higgyétek el, annak sem lesz kisebb tétje és időnként az sem követel majd kevesebb bátorságot vagy elszánást és határozottságot.
Mert nemcsak ez a választás más, mint a korábbiak. Hanem ez a választókerület is más, mint a többi.
Most Csongrád-Csanád 4-es számú választókerülete kicsiben az egész ország, április 3-án pedig Hódmezővásárhely lesz az ország. Itt csap össze legtisztábban és legélesebben az a két világ, az a két ajánlat, amit a politika tesz a magyaroknak április 3-án.
Mert akármilyen csábító is lenne azt hinni, hogy ez a küzdelem két ember teljesítményéről szól majd, arról, hogy ki tett le többet az asztalra vagy melyikükre lehetett jobban számítani helyben, ez sajnos nem így lesz. Ez a választás sajnos nemcsak erről szól. Ha erről szólna, bizony könnyebb dolgunk lenne. Sokkal könnyebb volna a feladat.
A mi közös eredményeinket ugyanis még az ellenfeleink is kénytelenek elismerni. Az ő eredménytelenségüket viszont még a saját híveik is képtelenek tagadni. A legtöbb, amit tehetnek, hogy megpróbálják másra fogni. De hát az itt élők nem hülyék, meg tudnak fejteni egy keresztrejtvényt.
Csakhogy ez a választás sajnos nemcsak Márkiról és Lázár Jánosról szól.
Ez most az országról, magyarán mindannyiunkról, a jövőről szól. A gyurcsányi és az orbáni, a multinacionális és a nemzeti, a bal és a jobb, a vidékellenes és a vidékpárti közti választásról.
Arról, hogy előre menjünk-e vagy hátra.
Az én válaszomat ismeritek. Előre! Hajrá, előre!
Köszönöm!