Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem tudom, belegondoltak-e már abba: dacára annak, hogy a nemzeti ünnep október 23-a, 1956 emlékezetét alapvetően mégsem a forradalom határozza meg, sokkal inkább a szabadságharc vérbe fojtása. Mi, magyarok ’56-ra elsősorban veszteségként, a magyar történelem elveszített, vagy inkább erőszakkal elvett lehetőségeként emlékezünk. Ez annak a néhány – előbb diadalmas, aztán tragikus hétnek – az ismeretében ennyi év távlatából is érthető…
De ha történelmi léptékben vizsgáljuk a kérdést, akkor számos okot találhatunk arra, hogy 1956 emlékezetét mégse a gyász határozza meg. Mert bár a szabadságharcot 1956. november 4-én valóban eltaposták a szovjet tankok, a forradalmárok és a szabadságharcosok életét pedig tönkre tették vagy egyenesen elvették a kommunista világhatalom magyar ügynökei, azért a mi forradalmunk mégis győzött. Csak éppen évtizedekkel később. Sajnos talán nem is 1989-90-ben, ahogy sokan vártuk, hanem jóval később. Akkor, amikor a magyarok egy békés és alkotmányos (ezt a szót most indokolt kétszeresen is hangsúlyozni: alkotmányos) forradalommal befejezték a félbe hagyott, sőt elsikkasztott rendszerváltást.
Bizony, az 1956-os forradalom csak 2010-et követően győzött igazán. De győzött, mert az ötvenhatosok legfontosabb célkitűzései végre teljesültek. Magyarország nemcsak szabad, hanem független ország. Mostanában inkább úgy mondjuk: visszaszerezte a szuverenitását. Méghozzá politikai, gazdasági-pénzügyi, energiapolitikai értelemben egyaránt. És ha egy kicsit hazabeszélhetek: épp most küzdünk azért, hogy visszaszerezze szuverenitását a nemzeti önellátás terén, például az élelmiszeripar, illetve ahhoz szorosan kapcsolódóan, a mezőgazdaság vonatkozásában is.
A forradalom győzött. Hiszen Magyarországon már nem állomásoznak idegen csapatok. Legalábbis fegyveresek. Harminc éve teljesült az 1989-ben még sokak számára elképzelhetetlen, legkeményebben éppen a mai miniszterelnök, Orbán Viktor híres beszéden megfogalmazott követelés, hogy a szovjet csapatokat haladéktalanul vonják ki Magyarországról.
Megtörtént!
A rendszerváltást követő időszakban azonban meg kellett tanulnunk azt is, hogy az idegen hatalmak csapatai nemcsak fegyveres, hanem ideológiai, világnézeti katonákból is állhatnak. A szovjet csapatok kivonását követően azonban az elmúlt években végre megkezdődött ezeknek az idegen csapatoknak a kivonása is. A politika formálásában ugyanis Magyarországon csak olyan emberek és csak olyan erők vehetnek részt, amelyek arra a magyaroktól felhatalmazást kérnek és kapnak. És akiket e tevékenységükben a választók ellenőrizni tudnak. Olyan nincsen, hogy külföldi érdekkörök a magyar nép fölhatalmazása nélkül, civil szervezetnek vagy mozgalomnak álcázott bábpártokon és bábpolitikusokon keresztül igyekeznek politikai befolyást, hatalmat szerezni. Legitimáció nélkül nincs hatalom – ez is az ötvenhatosok követelése volt. Teljesült.
És a forradalom végül győzött azért is, mert Magyarország, ha nem is 1956-ban és teljességében sajnos nem is 1990-ben, hanem csak 2011-ben végre az írmagjától is megszabadult a kommunista alkotmánynak. A szabadon választott magyar országgyűlés pedig új alaptörvényt alkotott. Méghozzá a törvényeink betűje és szelleme, a szabad Magyarország alapító atyáinak szándékai szerint: alkotmányozó többséggel, a nép egyértelmű fölhatalmazásával, hiszen másképp puccs lett volna. Egyszerű bűncselekmény.
Végül, de nem utolsósorban a forradalom, ha nem is ’56-ban, hanem évtizedekkel később győzött azért is, mert Magyarország a szabad világ legnagyobb katonai szövetségének, a NATO-nak egyenrangú tagja lett. Míg 1956 novemberében annak a Varsói szerződésnek a csapatai szállták meg hazánkat, amely katonai szervezetbe alig egy évvel korábban – korántsem szabad akaratunkból – rukkoltattak be minket. És amely szervezet néhány évvel később minket, magyarokat kényszerített arra, hogy részt vegyünk a prágai tavasz leverésében…
Pedig mi, kelet-közép-európaiak nem egymás ellenségei, hanem barátai akartunk lenni. Ahogy előtte évszázadokon át azok lehettünk. Ötvenhatban a forradalmárok a lengyelekkel való szolidaritást, és a többi közép-európai néppel való békés együttműködést követelték. Évtizedekkel később a forradalomnak ez a célja is teljesült: a visegrádi négyek együttműködése ma szorosabb és sikeresebb, mint a rendszerváltás után bármikor volt. Az Európai Unió nyugati – német-francia magjának – nem csupán ellensúlya, hanem a közösség növekedésének egyik motorja is vagyunk. Egyenrangú és fontos szereplői Európa sorsának, a jövőnk alakításának.
Hölgyeim és Uraim!
Mindezeket azért sorolom – a teljesség igénye nélkül –, hogy érzékeltessem: az a Magyarország, amely az ötvenhatosok legszebb reményeiben és céljai közt megfogalmazódott, ha évtizedekkel később is: az unokák, sőt dédunokák életében, de végül megvalósult. A forradalom szűk 60 évvel később végül győzött. Ugyanakkor a forradalmak tartós győzelmet csak ritkán aratnak. Sokszor követi őket szabadságharc, megtorlás és bizony visszarendeződés. A magyar történelemben különösen rossz ez a mintázat.
De éppen ez jelöli ki a mindenkori utókor felelősségét. Ez óvja meg a nemzeti ünnepeket – az ilyen vagy ehhez hasonló ünnepségeket is – attól, hogy gépies szertartásokká üresedjenek. Hogy elveszítsék a jelentőségüket és az üzenetüket. Van tehát jelentősége és nagyon is van üzenete ma az ünnepnek, október 23-ának. Mégpedig az, hogy a forradalmak eredményeit, vívmányait sosem lehet magától értetődőnek, örökre adottnak tekinteni. Minden korban, minden nemzedéknek tennie kell azért, hogy ezek a vívmányokat megőrizze. A szuverenitást és a szövetséget. A szabadságot és az alkotmányt. Mert ezekre akkor is leselkednek veszélyek, ha éppen nem lánctalpon érkeznek. Egy-egy nemzet függetlensége mindig bizonyos körök politikai és gazdasági érdekeibe ütközik. És az egyenrangú nemzetek kölcsönös előnyökön alapuló szövetsége helyett is mindig van, aki csak birodalmi logikában tudja értelmezni azt a szót, hogy ’unió’. Kizárólag alá- és fölérendeltségi viszonyban.
Ahogy olyan is volt és lesz mindig, aki forradalmárnak mutatja magát, pedig csak áruló. Emlékezzünk a kortársak, a szemtanúk elbeszéléseire! Annak idején sokan látták a pesti bérházak gangjáról, hogy a szomszéd ház udvarán vagy a cselédlépcső sötétjében egy-egy pufajkás vagy megszálló leveti az egyenruháját és kapkodva polgári ruhát ölt magára. De attól még az áruló áruló marad, ha átöltözik. Ha másnak mutatja magát, mint ami. Vigyázzunk tehát az álruhás, önmagukat másnak mutató, mindenkinek tetszeni akaró, de valójában mindenkit csak kihasználó és átverő emberekkel!
Fogjunk össze ellenük éppúgy, ahogy 65 évvel ezelőtt az őseink összefogtak. Védjük meg együtt azokat a vívmányokat, amelyeket az ötvenhatosok kezdtek el kiharcolni, de a saját életükben még nem élvezhettek. Védjük meg a szabadságot és a szuverenitást, az európai közösségen belüli egyenrangúságunkat és az alkotmányos rendet. Ezek a biztosítékai ugyanis annak, hogy Magyarország magyar ország maradjon a következő 65, 100 vagy 1000 évben is.
Köszönöm, hogy meghallgattak!