Agrárszektor Konferencia 2020

Hölgyeim és Uraim!

Ha jól tudom, Karinthynak tulajdonítják azt a bon mot-t, hogy Európában minden beszédet el lehet kezdeni úgy, hogy: „Már az ókori görögök is…”.

Sajnos mostanában van ennél egy globálisabb kezdőmondatunk. Ma nemcsak itt, Európában, hanem a világon bárhol el lehet kezdeni egy beszédet úgy, hogy „A koronavírus idején…”

Sokunk tapasztalata ugyanis, hogy a pandémiának, még pontosabban a világjárvány gazdasági következményeinek csakugyan revelatív – nagy fölismerésekhez hozzásegítő – hatása van.

Egyebek mellett azzal kapcsolatban is, ahogy a mezőgazdaságról, illetve annál általánosabban: a nagyvárosokon kívüli, a vidéki életről gondolkodunk – legyen szó társadalmi és kulturális kérdésekről vagy akár a GDP alakulását befolyásoló nagy gazdasági kérdésekről.

A járványnak ugyan még nincs vége, de már most kijelenthető, hogy a vírus megjelenésével, a járványt kísérő karanténintézkedésekkel lezárul egy korszak: a vírus után – esetleg a vírus mellett – máshogy kell majd élnünk és máshogy kell majd megszerveznünk a társadalmunk, a gazdaságunk működését, mint korábban.

Vidéki és – immár hivatásszerűen – az agráriummal foglalkozó emberként hadd emeljem ki a sok járványtapasztalatból azt, ami ehhez a területhez legközelebb áll: a pandémiával az egész világ leckét kapott abból, hogy a nemzeti önállóság milyen értéket jelent, és hogy a függetlenség mennyire létfontosságú még egy globalizált világban, egy ezer szállal összekapcsolt európai együttműködésben is.

Ha ugyanis a határokat le kell zárni, ha nemcsak az emberek, hanem az áruk és a szolgáltatások sem közlekedhetnek szabadon, akkor egy országnak nincs más esélye, mint hogy a saját határain belül biztosítson mindent, amire a polgárainak joga és szüksége van.

Függetlenség, önellátás és ettől korántsem függetlenül, a szülőföldön maradás – egyebek mellett ezek, a közelmúltban gyakran lesajnált, idejétmúltnak tartott gondolatok és szavak helyeződnek vissza most a jogaikba.

Nagy fordulat és nagy lecke ez akkor, amikor már azt hittük, a globalizáció föltartóztathatatlan. Csupán néhány hónap leforgása alatt bebizonyosodott, hogy a lokalitás, a szülőföldön maradás és a nemzeti függetlenség (pontosabban a függőségek hiánya) nemcsak szép gondolatok vagy elvont értékek, hanem életbevágóan fontos gyakorlati készségek is.

Csöndesen teszem hozzá, hogy nem ez az egyetlen hatás, ami arra figyelmeztet mindenkit, hogy ez újra fontos. Arra a vitára utalok, amely ma a magyar-lengyel tandem és az Brüsszel között zajlik, de holnap vagy holnapután, más apropóból, talán majd más tagországok részvételével fog. A kérdés, ami most sokakat foglalkoztat az: vajon az uniós források, amelyek kiszámítható áramlása a közösségben belül mára szerves részei lettek a nemzeti költségvetéseknek, elzárhatók-e politikai indokból?

A magyar válasz, amellyel én magam is egyetértek, az, hogy nem. Az uniós források nem segélyek, amelyek föltételeit a gazdag és nagy országok diktálják, hanem járandóságok, amelyek minden tagországot megilletnek, méghozzá – egyebek mellett – azért, mert a piacukat és az erőforrásaik egy jelentős részét beteszik a közösbe.

Nem szeretném azonban a jogállamisági vétóval kapcsolatos politikai elmélkedéssel kisiklatni a beszélgetésünket. Pusztán arra szeretnék utalni, hogy nemcsak világjárványok, hanem politikai viták is bizonytalanná tehetik azokat az erőforrásokat, amelyekre sokszor egész szektorok, iparágak vagy nemzeti fejlesztési stratégiák épülnek.

Márpedig a valódi szuverenitás az, ha egy nemzet gazdasága önállóan is képes működni és szervesen fejlődni – természeti csapások és politikai viták idején is.

Mielőtt valaki félreértené vagy félre akarná értetni ezeket a mondatokat, sietve teszem hozzá: nem egy EU-n kívüli Magyarország mellett érvelek. Amellett viszont igenis érvelek, méghozzá egy újabb fölismerés birtokában, hogy az EU jövője nem az Európai Egyesült Államok víziójában, hanem az erős nemzetállamok szövetségében rejlik.

Csak az az ország képes gyakorlatilag is egyenlő maradni az elvileg egyenlők szövetségében, amely megőrzi vagy visszaépíti a gazdasági önállósága „kritikus részét”.

Hogy ebbe a „kritikus részbe”, mi tartozik bele, mi sem, azon lehet és kell is vitatkozni, méghozzá nemzeti szinten, például ilyen és ehhez hasonló konferenciákon, de természetesen legfőképp a nemzeti parlamentekben és a választási programokban.

Az a politikai közösség, amelyhez én tartozom, egyetért abban, hogy a gazdasági önállóság „kritikus tömegébe” tartozik, például, az energiaszuverenitásra való törekvés. Vagyis az egyoldalú energiafüggés fölszámolása és a rezsicégek nemzeti ellenőrzése. A szükséges mértékű függetlenség megőrzése fiskális és monetáris ügyekben, például a bankrendszer érdemi részének magyar kézben tartása vagy azáltal, ha uniós örökkötvények kibocsátása helyett arra törekszünk, hogy a magyar háztartások jegyezzenek minél nagyobb arányban kincstárjegyeket, állampapírokat. Számunkra a szuverenitás „alapcsomagjába” tartozik az is, ha a demográfiai kérdések alakítása nemzeti kézben van, azaz kizárólagosan a magyar emberek döntése marad, hogy a gyermekvállalás ösztönzésével, ha tetszik, jutalmazásával, vagy a tömeges migráció lehetővé tételével akarják ellensúlyozni a népességfogyást.

Ezek, a kormánypártok mögött álló politikai közösségben konszenzusos kérdések. Én, a magam részéről az elmúlt években azon dolgoztam-dolgozom, hogy ebbe a konszenzuskörbe egy újabb nagy tételt is beemeljünk: az agrárium ügyét. Azt tehát, amit a járvány felől közelítve nevezhetünk a magyar élelmiszerpiac függetlenségi kérdésének, tágabban viszont a nagyvárosokon kívüli élet kérdésének, vidékfejlesztési politikának is.

Hiszek abban, hogy a globalizáció és az urbanizáció, az elvárosiasodás, a kistelepülések elnéptelenedése nemcsak lelassítható, de le is lassítandó, hiszen közös érdekünk fűződik hozzá.

Abban, hogy én, nemzeti-konzervatív politikusként így gondolkodom, persze kevés újdonság van. Abban viszont annál több, hogy – a világjárvány következményei láttán – egyre több balliberális világnézetű ember is elkezdett erről a kérdésről hasonlóképp gondolkodni.

Ez az újragondolási – újratervezési – kényszer nagy lehetőséget teremt a magyar agrárium és a magyar vidékfejlesztés számára is. Lehetőséget arra, hogy okosabban, bátrabban és hatékonyabban álljunk neki a magyar vidék és – attól nem elválaszthatóan – a magyar agrárium felzárkóztatásához.

Annak a lemaradásnak a ledolgozásához, amit a magyar vidék szenvedett el a kommunista diktatúra négy évtizede alatt és amit sajnos túl kis részben vagy túl ellentmondásosan korrigáltunk a rendszerváltás után is.

A helyzet ugyanis úgy áll, hogy rendszerváltás sem nyertessé, inkább vesztessé tette a magyar mezőgazdaságot, amiképpen később, az uniós csatlakozásnál sem változtattunk a dolgok menetén annyit, amennyit kellett és lehetett volna.

Az agrárium felől nézve egy nagy vívmánya volt csupán a rendszerváltásnak és az elmúlt 30 évnek: a magyar föld magyar kézben maradt. Ez jó adottság, amit azonban nem használtunk, nem használunk ki eléggé. Amikor ugyanis azt mondjuk, hogy Magyarország agrárország, az leginkább az adottságainkra, a potenciálunkra vonatkozik. Nem a jelenre, nem a mai valóságra.

Magyarország ma elsősorban járműország. És ahogy a féllábú emberről szóló vicc mondja: nincs is semmi baj ezzel a (gazdasági) lábbal, nem szól ellene semmi, csak az a baj, hogy mellette sem.

Így ugyanis féllábon áll az ország. Pedig ha máshol nem, legkésőbb az energiapolitikai küzdelmekben megtanultuk, hogy akinek csak egy forrása van, az függőségi helyzetbe kerülhet, aki pedig független akar lenni, annak diverzifikálnia kell: annak több lábon kell állnia.

Ez makrogazdasági szempontból is igaz. A gépjárműipar további fejlesztése mellett, Magyarországnak „növesztenie” kell még egy lábat, mert két lábon már biztosan lehet állni. Ezt a lábat ráadásul „csak” vissza kell növesztenünk, újra meg kell erősítenünk, hiszen egyszer már volt a magyar gazdaság tartóoszlopa.

Mindez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy Magyarország épp az elmúlt 10 évben volt képes – arányaiban – a legtöbbet ledolgozni a magyar agrárium történelmi mértékű lemaradásából. Ezért pedig e helyről is elismerés illeti a szaktárca vezetőjét, Nagy István miniszter urat!

Hogy egy klasszikust idézzek: sokat tettünk, de még nem eleget… Ha azonban újra fogalmazzuk a mezőgazdasággal kapcsolatos identitásunkat és a célokhoz hozzárendeljük a három legfontosabb erőforrást is – az embert, a pénzt és az időt – akkor magyar agrárium egésze – csúnya szóval az agrárbiznisz (amibe az őstermelőktől a nagy feldolgozó üzemeken át egészen a falusi turizmusig sok minden beletartozik), egy évtizeden belül akár 20-25%-ban járulhat hozzá a GDP-hez.

Akkor Magyarország újra méltó lehet régi nagy híréhez: megint agrárország lehet, a közép-európai térség legkorszerűbb és legversenyképesebb mezőgazdaságával és élelmiszeriparával rendelkező országa.

Gazdasági konferencián vagyunk, így a három nagy erőforrás közül elsősorban a pénzről fogok beszélni; azzal, hogy természetesen ez a három erőforrás kölcsönösen feltételezi egymást.

Az ember mint erőforrás alatt ugyanis azt értem, hogy történelmi mértékű beruházásokat kell végrehajtanunk a magyar agrárszaktudás fejlesztésébe, abba tehát, hogy se mennyiségi, se minőségi szempontból ne legyen híja a magyar szakembernek és szaktudásnak.

Ehhez egyszerre kell újrafelfedeznünk a hazai agrárkutatási, oktatási hagyományokat és behoznunk, akár megvennünk, a tudást külföldről, a világ legfejlettebb piacairól; természetesen a know-how-hoz tartozó innovatív technológiával egyetemben.

Ami pedig az időt illeti: mindennek belátható időn belül, a következő évtizedben, sőt, a következő uniós költségvetési ciklusban meg kell valósulnia, mégpedig azért, mert arra, hogy a magyar mezőgazdaságot és a magyar élelmiszeripart a nemzetgazdaságunk egyik motorjává tegyük, a következő 10 év az utolsó lehetőségünk.

Politikai szándék hiányában hazánk néhány éven belül képtelen lesz magát élelmiszerrel ellátni. Például azért, mert érdemi beavatkozás nélkül ennyi idő alatt szép fokozatosan megszűnik hazai állattenyésztés és a tendenciák hasonlóak lesznek az agrárium más területein is.

Hús-, tej-, tejtermék-, zöldség- és gyümölcsimportőrök leszünk, kiszolgáltatva magunkat egy teljesen külföldi tulajdonban lévő kiskereskedelmi hálózatnak. Ez nem disztópia vagy rémhírterjesztés. Ez a mostani trendek „meghosszabbítása” a közeli jövőig.

10 év! Ennyi időnk van ezt a tendenciát megváltoztatni. Cselekedni éppen elég, elvesztegetni sok.

Ahogy ezt a kormányzásban megtanultam, a nagy célok megvalósulása alapvetően egy-egy konkrét és látszólag nem túl jelentős technikai kérdésen múlik. Ebben az esetben a magyar mezőgazdaság sorsát a következő évtizedben az dönti el, hogy most, 2020-ban, milyen támogatási és vidékfejlesztési költségvetési forrásokat rendel a kormány az Európai Unió támogatásaihoz.

A kormánynak (elsőként természetesen a szaktárcának) tett javaslatom szerint hét év alatt „hétmérföldes” lépéssel kell megemelni a nemzeti társfinanszírozás mértékét, nemcsak a saját korábbi számainkhoz, hanem a térség

legversenyképesebb vagy legdinamikusabban fejlődő agráriumaihoz képest is. Mint tudják, a nemzeti kiegészítésre vonatkozóan létezik egy kötelező minimum, ez 15 százalék. A „benchmarkok”, a viszonyítás kedvéért teszem hozzá, hogy Ausztria vagy a velünk hasonló fejlettségű Lengyelország nemzeti hozzájárulásának a mértéke 40-45 százalék körüli.

Már az is jelentős lépés lenne, ha ezt a nemzeti támogatási szintet elérnénk. Ez azonban csak a mostani helyzet konzerválására, szinten tartására lenne elég, márpedig a mostani helyzet nem kedvez a magyar érdeknek, mert – ahogy az előbb már említettem – középtávon is a magyar élelmiszeripar elsorvadásához, a magyar élelmiszerpiac kóros mértékű importfüggéséhez vezet.

Ezért azt javasoltam a kormánynak – Miniszterelnök úrnak és Miniszter úrnak is – hogy hajtsuk végre azt a bizonyos hétmérföldes lépést az agárirum finanszírozásában, és emeljük a nemzeti hozzájárulás mértékét 80 százalékra!

Ez a támogatási intenzitás – az egyébként csökkenő mértékű uniós források nélkül is – közel 4000 milliárd forintot jelentene a magyar mezőgazdaságnak hét év alatt.

Természetesen ennek a többletforrásnak akkor van értelme, ha a magyar mezőgazdaságot alkalmassá tesszük a fogadására. Még pontosabban: arra, hogy ne csak elköltse, hanem befektesse, hasznosítsa ezt a pénzt.

Ehhez világos jövőképre és sok innovációra van szükség.

Mielőtt ezekről beszélnénk, készítsünk egy gyors, de a lényeget megmutatni képes röntgenfelvételt a hazai agráriumról.

Először egy szó arról, amit már korábban is érintettem: a magyar mezőgazdaságban már elkezdődött a változás. Amit én javaslok, az „csupán” ezeknek a változásoknak a fölgyorsítása és fókuszáltabbá tétele.

A magyar mezőgazdaság teljesítménye – a szaktárca adatai szerint – 2010 óta 65%-kal növekedett, ami a második legnagyobb növekedés az Európai Unióban. Magyarország egyre nagyobb mértékben agrárexportőr, a kivitel minden évben nagymértékben meghaladja a behozatalt.

(Itt rögtön hozzáteszem, hogy a kivitel-behozatal belső arányainak részletesebb vizsgálata már jól mutatja a fejlesztés lehetséges, illetve szükséges irányát is. Kissé leegyszerűsítve ugyanis: alapanyagot viszünk ki és kész élelmiszert hozunk be, „vásárolunk vissza”.)

Most nézzük az alapokat: hogy állunk termőföld és a földet megművelni, az állatot tenyészteni, földolgozni képes vállalkozók tekintetében?

A legfontosabb számok a következők: 5,3 millió hektárnyi jó termőföld, amely több mint 2,7 millió ember tulajdonában, de csupán 180 ezer agrárvállalkozás művelésében van. Ennek a 180 ezer agrárvállalkozásnak a zöme, mintegy 80%-a kicsi, többnyire családi vállalkozás, aminek előnyei és hátrányai is vannak.

Előnye, hogy ezek a kis- és közepes agrárvállalkozások jelentik a vidéki élet tartóoszlopait. Ezek adnak parasztpolgári egzisztenciát, kultúrát, hagyományt a vidéki Magyarországnak.

És a hátránya is nyilvánvaló: minél kisebb egy vállalkozás, annál tőkeszegényebb. Márpedig a magyar agrárvállalkozások legnagyobb hátránya a nyugat-európai, mondjuk a holland és az osztrák gazdálkodókhoz képest (de akár a lengyel vagy a szlovák agrárvállalkozókhoz képest is) a technológiában és a modern know-howban keresendő. A technológiai innovációhoz viszont nem egyszerűen pénz, hanem nagyon sok pénz kell, amit Magyarországon is csak a nagyok engedhetnek meg maguknak.

Erre a kicsik válasza a világban sok helyütt a szövetkezeti forma: sok kicsi sokra megy. Összeteszik a forrásaikat, együtt pályáznak, hogy közösen építsenek föl és aztán közösen használjanak olyan feldolgozó kapacitásokat, amelyekre külön-külön esélyük se volna, de amelyek nélkül versenyhátrányba kerülnének a piacon. Magyarországon azonban – érthető történelmi okoknál fogva – a szövetkezeti együttműködés nem vonzó lehetőség…

Mi marad? Az, hogy a feldolgozókapacitások a nagyvállalkozások kezében vannak. Ez szerintem, és a kormány álláspontja szerint, önmagában nem baj. Baj három dologból lehet: ha ezek a drága feldolgozókapacitások zömükben külföldi kézben vannak, így nagyobbrészt nem magyar érdekeket szolgálnak, ha nem hozzáférhetők a magyar gazdáknak, más szóval, nem integrálódnak egy-egy térségi termelői láncba, végül abból, ha a nagybirtok, a „nagyok” aránya meghatározóvá válik a kicsikhez és közepesekhez képest.

Ami a legutóbbi pontot illeti, a kormány deklarált célja az egészséges 20-80%-os arány megtartása, megvédése: a magyar agrárvállalkozásoknak csupán az ötöde legyen óriásvállalkozás, négyötödük azonban legyen kicsi vagy közepes magyar vállalkozás. Ez ma így van és így is kell megőrizni.

Az élelmiszeripari-feldolgozóipari kapacitások nemzeti tulajdonlása, magyar kézben tartása szempontjából már sokkal egészségtelenebb a helyzet. Azon a bizonyos 20%-on belül túl kevés a magyar és túl sok a külföldi tulajdon, érdek. Ma csupán három nagy nemzeti – két magán és egy állami – tulajdonban lévő agrárnagyvállalat van, a többi mind külföldi.

Ilyen kevés nemzeti tulajdonú feldolgozóüzem nem képes minden magyar agrárvállalkozást kiszolgálni, azokat versenyképesen földolgozott termékekkel a hazai és az európai kereskedelembe kapcsolni. Így ma épp az agrárium leghasznosabb szereplői hiányoznak, azok a nemzeti tulajdonban lévő élelmiszerfeldolgozók, amelyek maguk köré tudják rendezni egy-egy térség agrártermelőit.

Magyarországon az agrárium innovátorai és integrátorai, korszerűsítői és összekapcsolói a nemzeti tulajdonú feldolgozó üzemek lehetnének.

Aki tehát a lehető leggyorsabban és a lehető leggazdaságosabban akarja felszámolni a magyar agrárium örökölt hátrányait, aki a lehető leggyorsabban és leggazdaságosabban akarja javítani a magyar vidék életerejét, megtartó képességét és aki a lehető leggyorsabban és leggazdaságosabban akarja – egy nyitott gazdaságban is – biztosítani Magyarország önellátó képességét, annak a nemzeti tulajdonban lévő és regionálisan hozzáférhető, korszerű feldolgozóiparba kell invesztálnia. Uniós pénzből és hazai forrásból egyaránt.

Ezt, a nemzeti élelmiszeripar – tágan értelmezett – infrastruktúráját megújító vagy felépítő stratégiát nevezem én Agrár New Dealnek. Olyan történelmi fejlesztési programnak, amely révén már a most kezdődő új uniós költségvetési ciklusban hétmérföldes lépést tehetnénk abba az irányba, hogy az alig 10 milliós Magyarország 20 millió embert legyen képes jó minőségű, egészséges és versenyképes élelmiszerrel ellátni.

Az egyébként fontos és dicséretes fogyasztótoborzó-vásárlónevelő kampányokkal önmagában nem lehet elérni azt a célt, hogy a magyarok 80%-ban magyar és ne külföldi élelmiszert egyenek. Nem elég ugyanis felszólítani az embereket, hogy vegyék a hazait, kell is mindenből – minőségben és árban is versenyképes – hazai élelmiszert kínálni a számukra.

És a ’hazai’ alatt a teljes gyártási vertikumot értem, vagyis azt, hogy az adott élelmiszernek még a csomagolása miatt sem vagyunk kitéve a külföldnek…

Ezt a célt csak olyan célzott fejlesztési stratégiával lehet elérni, amelynek eredményeként az élelmiszeriparban, a hazai feldolgozóiparban is 80%-os részesedése lesz a magyar vállalkozásoknak.

Csak 80%-ban magyar tulajdonú feldolgozóiparból lehet 80%-os arányú magyarélelmiszer-fogyasztás.

80%-nyi hazai forrás, 80%-os nemzeti tulajdon az élelmiszeriparban, 80% magyar élelmiszer az asztalokon!

A baromfi terméklánc bizonyítja, hogy ez nem lehetetlen. A hazai csirke és a növekvő részarányú hazai pulykatermékek jó minősége és magabiztos piaci pozíciója egyaránt mutatja, hogy ezt a célt a sertéshús- és a tejtermelésben is el lehet érni.

A magyar feldolgozóiparban végrehajtott államilag támogatott, összehangolt infrastruktúrafejlesztési program nélkül nincs magyar agrárfordulat.

Ezt a fejlesztési programot azonban ki kell egészítenie még két dolognak: az élelmiszer-kiskereskedelem „patriótábbá” tételének, az élelmiszer-disztribúció, elosztás terén a nemzeti befolyás növelésének és az agrártudástranszfer hatékonyabbá tételének, vagyis a magyar agrár szak- és felsőoktatás megújításának.

Ezekkel az egymásra épülő, egymást feltételező fejlesztésekkel belátható időn belül elérhető lenne, hogy a mezőgazdaság ne a múltat, hanem a jövőt jelentse a vidéki fiatalság számára.

Két évvel ezelőtt magam is azért vállaltam örömmel a Mezőhegyesi Mintagazdaságnál a munkát, mert ott – mint cseppben a tenger – kicsiben elkezdtük ezt a fejlesztést.

Ha tetszik, mi (is) futtatjuk a „magyar agrárium 2.0” demóverzióját. A teszt – időarányosan – sikeresnek bizonyul.

Hiszek abban, hogy a mezőhegyesi – és más nagy agráriumszervező cégeknél, szervezeteknél felhalmozódott tanulságokat – országos szinten, nemzeti szinten is érvényesíteni lehetne.

Köszönöm a figyelmet!